2017.11.18. szombat
névnap: Jenő
Egészség

Higgyétek el, ez maga a vég!

2017. október 28. 11:15

Hazaérek, kinyitom a laptopot és nézem a Face-oldalt a legújabb bejegyzésekkel. Látom, viharos, nagy szájtépés zajlik az egyik posztnál. Már megint az egészségügyiek nyivákolnak, mert még mindig béremelést akarnak. Hallod, hát nem tudom hogy ezeknek mennyi pénz kéne, állandóan ezt nyomják a TV-ben, a világhálón, a rádióban, az összes online újságban, már nagyon unalmas.

Be is nyomtam nekik egy kommentbe, hogy jó lenne ha befejeznék és elhúznának a retekbe. Aki ezt választotta, az csinálja, ne nyivákoljon, akinek meg nem tetszik, menjen a gyárba szalagmunkára, oszt' majd ott megtudja.

Kimentem a konyhába és ahogy lehajoltam a hűtőbe a sörért, mintha éles késsel mellbe szúrtak volna. Pfúú basszus, alig kaptam levegőt. Éreztem, hogy valami nem oké. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy a mobilom után nyúltam és a segélyhívót benyomtam, mielőtt elvesztettem az eszméletem és a padlóra zuhantam.

Nem tudom mennyi idő telt el, mi történt, és hogy kerültem ide. Minden csupa zöld és fehér, valami gép élesen csipog mellettem, egy másik hangosan ritmikusan dudál a zöld függöny mögött. Próbálom kinyitni a szemem, egy infuzós palack himbálódzik egy hosszú állványon fölöttem, és ahogy végigkövetem a szememmel látom, hogy a belőle lógó átlátszó vezeték a karomban végződik egy kupakkal fedett valamiben.

Látom, hogy a mellkasomon fehér korongok vannak felragasztva, mindegyikből egy vékony színes vezeték kacskaringózik, csatlakozva a mellettem lévő, csipogó hangot kiadó masinához. A kis masina képernyőjén alighanem az én szívműködésemet rajzolja 6 folyton tovafutó kis zöld pötty, hála az égnek nem egyenes, ezek szerint élek.

A mellettem lévő ágyon viszont nem tudom ki vagy mi lehet, mert olyan csatazaj hallatszik a függöny mögül, amit még életemben nem hallottam. Lassan ráeszmélek, hogy az intenzív osztályon fekszem, és a mellettem lévő ágyon éppen valaki életéért küzdenek.

Olyan szürreális az egész, mintha egy rossz álomba csöppentem volna bele. Közben rövid gyors határozott utasítások hangzanak el, semmit nem láttam, de mindent hallottam. Azon kaptam magam, hogy ösztönösen ökölbe szorult a kezem és szurkolni kezdtem nekik, hogy sikerüljön amit csinálnak. Nem tudom mennyi idő telt el, de nekem végtelennek tűnt, mire elhalkult a küzdelem és elcsöndesedett a függöny mögötti rész.

Feszülten vártam, hogy halljak valami neszt, csipogást, nyögést, sóhajt, bármit ami az élethez köthető. Egy arcmaszkos fej bukkant elő a függöny mögül, és egy barátságos mosolygós szempár nézett rám. Akkor, abban a pillanatban, abban a tér-idő kontinuumban, nekem ez a szempár a MINDENT jelentette.

Úgy kapaszkodtam belé, mint egy csecsemő az édesanyja tekintetébe, és könyörögtem magamban, hogy el ne menjen mellőlem. Próbáltam artikulálni, hangot kiadni, kérdezni, mi történt, és egyáltalán hol vagyok, de az izgalom és feszültség hatására a szívműködésemet rögzítő masina éles hangon riadót fújt, és az arcmaszkos szempár nyugalomra intve csitítani kezdett, most pihennie kell, minden rendben lesz.

Kinyomott valami gombot a gépen, az abbahagyta a vijjogást, még megigazította a takarómat és küldött felém egy biztató búcsúpillantást. Sosem hittem, hogy egy szempárba így lehet kapaszkodni és egyetlen mosolyból ennyi biztatást lehet kapni. Mint ahogy azt sem, hogy 40 évesen a férfiúi büszkeségemből egy cső fog kilógni és egy nylontasakba vezeti a húgyhólyagom tartalmát.

Az hogy a torkomat átvágták és egy csövet dugtak bele és bizonyos szögből úgy nézek ki mint Dart Wader, szerencsére csak másnap derült ki.

Mozdulnék, de nem tudok, nincs erő a karjaimban, a lábam olyan, mintha egyenként több mázsa lenne. Fészkelődök kicsit, hátha úgy jobb lesz. Egy idő után kegyetlenül nyom az ágy, még a lepedő gyűrődése is fájdalmat tud okozni, a mozdulatlan fekvés alatt. Várok, magam sem tudom hogy kire, mire de nagyon várom hogy történjen velem valami. A szemem sarkából látom, hogy fehér és zöld ruhás alakok suhannak jobbra-balra, hoznak-visznek valamiket ide-oda.

Aztán egyszer csak odalép hozzám egy fehér ruhás és a nevemen szólít. Azt mondja ne beszéljek, mert nem tudok a gégemetszés miatt, amit az életem megmentése miatt volt szükséges elvégezni. Azon keresztül lélegeztettek. Ne aggódjak, később eltávolítják a csövet és idővel be fog hegedni a lyuk. Bólintsak ha megértettem.

A szemem hatalmasra kerekedett, és ezer kérdésem lett volna de engedelmesen bólintottam. Azt mondta,hogy ő dr. Balogh Edina, intenzíves szakorvos, és hogy az állapotom stabil. Már nem igényelek intenzív osztályos ellátást, ezért egy másik osztályra fognak helyezni, ahol továbbra is megfigyelnek és megkapom a szükséges kezeléseket.

Fogalmam sem volt, hogy mit igényeltem és mit nem, de megítélésem szerint baromi rossz állapotban voltam az tuti fix. De az intenzív osztály nem az a hely, ahol vitatkozni érdemes, úgyhogy rájuk bíztam magam, hisz valójában semmi más választásom nem volt. Közben megérkezett az első napi mosolygós szempár tulajdonosa, aki mint utóbb kiderült, egy nővérke, aki számomra a földre szállt angyal megtestesítője. Ő Gabika.

Gabika segített nekem felülni, mert a magam erejéből még ennyit sem nagyon tudtam megcsinálni. Összepakolta a holmimat és egy tolókocsival át toltak egy hosszú folyosón, arra a bizonyos másik osztályra. Hangos, zajos, rohanó sürgés-forgás közepébe csöppentünk, ahol mindenki kapkodott, futott, zsúfolt kórtermekbe ki-be.

Alig fért be a tolókocsi az ágy mellé. Gabika kipakolta a táskámat az éjjeliszekrénybe, ami úgy nézett ki, hogy a régiségkereskedők megölnék egymást a zsibvásárban. Közben odaszaladt egy láthatóan nagyon elfoglalt idősebb nővérke, és Gabika elmondta neki a tudnivalókat rólam (felét sem értettem, mert nekem kínaiul hangzott).

Átfektettek az ágyba, betakartak és közben az idősebb nővérke Ilonka arról kérdezte Gabikát, hogy van-e már valami fejlemény. Gabika mosolyogva nézett rám, majd Ilonka felé fordulva mondta, hogy ez volt az utolsó munkanapja, nem jön többet. Felvették idősgondozónak Ausztriába 1600 Euro-ért. A jövő héten kezd.

Akkorát nyeltem, hogy a gége kanül is beleremegett. Jajj neee, az nem lehet! Nehogy már a legtündéribb ápoló ne jöjjön többet! Nem akarom hogy ez a szempár eltűnjön mellőlem. Ott, akkor abban a percben értettem meg, hogy az a nyavajgás a Facen a bérekért, valójában mit jelent, és miért nem szabad hagyni, hogy elvigyék tőlünk a legaranyosabb, legkedvesebb nővérkéinket.

Mert nem azok hagyják el a pályát, akik olyanok mint a smirglipapír, hanem azok, akiknek még a tekintete is gyógyít. Ne hagyjátok elmenni őket, mert akkor nem marad akibe kapaszkodhattok, és higgyétek el, az maga a vég!
Forrás: Sztárklikk
Szerző: Havasi Gyopár

További Egészség hírek