2017.11.17. péntek
névnap: Hortenzia, Gergő
Konok Péter

Az orbáni újfasizmus

2017. július 26. 17:36

Az agydaganattal diagnosztizált McCain megtartotta - vélhetően - utolsó beszédét az amerikai Szenátusban: igaz és demagóg beszéd volt annak szükségességéről, hogy felül kellene emelkedni a szekértábor-politikán, és a választók érdekeit szolgálni. Igaz és demagóg - egy politikus, ha valami igazat szól, szinte mindig demagóg is egyben. Ez így működik, valójában felesleges is lenne moralizálni rajta.

Persze McCain akkor került a magyarországi érdeklődés homlokterébe, mikor két és fél éve "újfasiszta diktátornak" nevezte Orbánt. Talán elsőként a nyugati politikusok közül.

Most függetlenül attól, hogy mit gondolok McCainről, vagy az amerikai republikánusokról (semmi jót, sőt - és ugyanezt gondolom a demokratákról is), vizsgáljuk már meg újra ezt az "újfasiszta diktátor" szöveget.

Szerintem frappáns. Pár szóban sok mindent leír - többek között azt, hogy bár Magyarországon még nem épült ki teljesen a diktatúra, vagy csak annak egy nagyon slampos, még közel sem totális formája, de az irány efelé mutat. Márpedig az irány (vagy inkább a vektor) maga a cél: a diktatúrába vezető út már maga is diktatúrával van kikövezve, vagy hogy Eduard Bernsteint idézzem, aki egy teljesen másfajta mozgalomról írta: "a mozgalom minden, a végcél semmi".

Az orbáni újfasizmus, az "illiberális munkaállam" valójában egyszerre archaikus és posztmodern. Eszközkészletében, ideáljaiban prekapitalista, kliensrendszerében, a magántulajdonnal szembeni viszonyában tulajdonképpen az államkapitalizmus (vö. "létezett szocializmus") és a feudalizmus sajátos keveréke (a király helyén a személyes, kisajátított állammal, ami immár nem egy osztály, hanem egy klikk érdekérvényesítő- és erőszakszervezete, hatalmának intézményi kerete). Működésében leginkább egy sajátos, paternalista vadkapitalizmus, amely alapvetően fogyóeszköznek, kitermelendő természeti- és humán erőforrásnak tekinti az országot és lakóit; rövidtávon a minél durvább kizsákmányolást célozza minél kisebb befektetéssel, középtávon az így keletkező vagyonok kimenekítését, hosszútávon pedig ködös ideológiai lózungokat és millenáris hadovát terjeszt - mivel tisztában van vele, hogy hosszútávon ez a dolog nem működik, és ez nem is érdekli.

Látszólagos ellenpontként pedig gründol egy többé-kevésbé nyíltan náci allúziókkal operáló (félnyíltan tradicionalista alapokra építkező) pártot, amivel szemben magát szolid, belakott, már-már élhető paternalizmusként állíthatja be, ami ugyan az állampolgárok (a "nemzet") életének minden egyes apró szegmensét irányítani akarja, mindenbe bele kíván szólni, de nem készül tömeggyilkosságokra, genocídiumra, koncentrációs táborok felállítására.

Ennek valójában persze nem is lenne igazi realitása, de kell egy politikai erő, amelyik több-kevesebb nyíltsággal kiáll ezek mellett, és kanalizálja az ilyen igényeket is.

Minden sajátosan, néha inverz módon diszkurzív. Orbán újfasizmusa csak lózungjaiban populista; valójában egyszerűen nincs olyan réteg, amelyet ilyen vagy olyan módon ne károsítana meg folyamatosan, több irányból, egymás ellen is kijátszva őket.

Az állandó mozgósításával elért tömegeken kívül nincs valódi bázisként szolgáló, jól körülírható társadalmi rétege, ezért folyamatosan propaganda jellegű, diskurzusnak álcázott monologizálásra és önimádatra kényszerül, ami viszont számára kellemesen megegyezik saját hajlamaival is. A szöveg így központi rendezőelemmé válik, jóval több puszta propagandánál - a szöveg maga a rendszer váza.

A rendszer olcsó, nacionalista frázisokat ad azoknak, akik erre vevők, illetve egyre inkább egzisztenciális megfélemlítésre támaszkodik; akiknek már nincs valódi egzisztenciájuk (mélyszegények, hajléktalanok), azok számára pedig marad a klasszikus törvényi-rendőri erőszak; ők lényegében kikerülnek a rendszerből, amely csak fékentartásukban és felszámolásukban gondolkodik, és abban, hogy - más rétegekkel, fantomokkal és személyekkel együtt - egy univerzális ellenségképbe sorolhassa be őket, amelyet azután a félelem és a gyűlölet légkörének előidézésére, fenntartására és erősítésére fordít. Fenyegetést kell kreálnia, amivel szemben egyedüliként "megóvhatja a nemzetet".

Posztmodern fasizmus ez azért is, mert nincs valódi ideológiája. Lényegében még ideológia-pótléka sincs, néhány régi fasisztoid kacatot vesz elő ("a Nyugat alkonya"; fröccsöntött ezotéria és "keleti spiritualitás"; hun-magyar mítosz; "az ősi rög"; "kultúrfölény", a "mi magyarok" álközössége; állami szintre emelt rasszizmus, elsődlegesen cigányellenesség - ebben Balog miniszternek komoly érdemei vannak; Felvilágosodás-ellenes romantika - csupa Coelho-idézetté butított Spengler és Nietzsche és Pósa bácsi).

Ezeket a klasszikus olasz fasizmustól vett (Gömbösön és Perónon és másokon átszűrt) korporatív elemekkel vegyíti (figyelemreméltó a pedagógus kar, valamint a különféle kormányszócső "kamarák" és sárga "szakszervezetek" gründolása), de valójában ezt sem veszi komolyan - ezek is csak exkavátorok a nagy, külszíni fejtésben, amit - Orbán mégiscsak párttitkár-bányatulajdonos családból származik - a lelőhely teljes kimerüléséig szándékozik művelni.

Ide tartozik még a műveltséghez, az oktatáshoz, az egészségügyhöz való hozzáállás: a kultúrát és az oktatást mellékes kérdésnek tekintik. Az előbbit focival (és egyéb sportokkal és Körperkulttal) helyettesítik, illetve alvállalkozóknak adják ki, akik elsődlegesen a hanyatló fasizmus formanyelvét, a "nemzeti giccset" beszélik - hol van már a frissensült olasz fasizmus kezdeti technokrata futurizmusa! -, az utóbbit pedig a rövidtávon jövedelmezőnek tekintett emberi erőforrások előállításának szolgálatába állítják, illetve a fegyelmezés (a "nevelésnek" nevezett idomítás és a "tanításnak" nevezett agymosás) eszközének tartják.

Az egészségügy felfogása hasonló az oktatáséhoz: az emberi erőforrások megreparálásában, lehető leginkább költséghatékony működtetésében érdekeltek (már amennyire, valójában még ez a minimális cél is egyre kevésbé számít), a hosszabb távú kérdések, illetve az emberi igények nem érdeklik őket. Gyógyulj meg olcsón és gyorsan annyira, hogy munkába állhass; ha eléred a nyugdíjkorhatárt, vagy más módon inaktívvá válsz, akkor lényegében kiestél a rendszerből, a "gyógyítás" számodra szimbolikus ráolvasássá kopik. Szülj újabb emberi erőforrásokat ("gyarapodjon a nemzet"); de ha szegény vagy (netán "etnikailag", "genetikusan", "életformaként" vagy az), akkor szintén kiestél a rendszerből, stb.

Egyre gyorsuló léptekkel, biztosan formálják ki egy nem totális diktatúra eszközeit - a totális diktatúrák működtetése ugyanis, ezt tudják jól, drága; azok hosszútávra tervezett konstrukciók, ráadásul veszélyesek is - igény az lenne rá, a feljelentés-denunciálás-erőszakszervezetek rendszerének kiépítése folyamatos és - ez egyszerre erősége és gyengesége - meglehetősen szembeszökő is. Mégsem léphetik meg a döntő, "mennyiség átcsap minőségbe" lépést, mert nem éri meg.
Sok bonyodalmat okozna.

Orbán tehát ténylegesen újfasiszta diktátor egy még nem kiépült diktatúrában, ahol a költséghatékonyság, a geopolitika, és néhány más körülmény, de mindenekelőtt a klasszikus rablókapitalista szemlélet bizonyos fokig gátat vetnek egy rendes, wagneri léptékű, teljes gőzzel dübörgő diktatúrának. Az előző magyarországi diktatúra (a "Kádár-kori") egyrészt állandó népjóléti aggodalomban élt, másrészt hullámzóan, de tulajdonképpen folyamatosan konszolidálódott, vagyis lassanként idézőjelbe tette és felszámolta önmagát (elhalt, ahogy azt Lenin is vallotta a "proletariátus államáról", csakhogy a lenini tézissel ellentétben kimenetelében visszatért az immár neoliberális kapitalizmus félperifériás változatához).

A jelenlegi magyarországi diktatúra egyelőre intenzívebbé válik, de nem biztos, hogy ebben a diktátoron és viszonylag szűk klikkjén túl a nomenklatúra is érdekelt. Ennek vannak jelei, bár eléggé visszafogottak.

Az kétségtelen, hogy a diktatúra intézményi keretei jórészt kiépültek, beüzemelésük folyamatban van - és ha mégsem épül ki totalitásában, az nem Orbánon fog múlni. Vagyis McCain (vagy a szövegírója) akkori megjegyzése tulajdonképpen pontos: Orbán újfasiszta diktátor, Magyarország pedig a határán áll - egyik lába már stabilan ott, a másikat éppen elemeli innen -, hogy régi elemek új ötvözeteként sajátos újfasiszta diktatúrává váljon.

De még nem teljesen az. Ha megállítható, nekünk kell megállítani. Ceterum censeo: a NER-t meg kell szüntetni, fel kell számolni. Azért, ami volt, azért, ami, és azért, ami lenni akar.
Szerző: Konok Péter

További Konok Péter hírek