Kádár alatt azért nem verték a tanárokat

2017. December. 25. 08:06

Negyedik részéhez érkezett a kádári időkre visszaemlékező sorozatunk. Volt már szó: nyaralásról, csajozásról, piálásról, dumálásról, most pedig tanulunk egy kicsit, hiszen Lényin szkázál: ucsítsza, ucsítsza, ucsítsza...

Míg élek nem feledem el... B. Karcsi behívta az apukáját a suliba, mondván, hogy a tanító felpofozta őt. Az apuka annak rendje, és módja szerint meg is jelent. Szép, nagydarab cigányember volt, akkora fekete kalappal, hogy 4-5 fecskepár fészket rakhatott volna alatta.

Na, hogy is vót ez tanár úr, kérdezte hangosan. Mi rettegve, de azért kíváncsian ültünk a padjainkban, és vagy annak drukkoltunk, hogy a tanító megússza, vagy annak, hogy ő is kapjon egy nagyobbfajta nyaklevest. Nyilvánvalóan, akik szerették Béla bácsit, azok az előbbinek, akik nem, azok az utóbbinak drukkoltak.

A pofozkodó pedagógus nem jött zavarba, csak annyit válaszolt az apukának, hogy kérdezze meg a fiát. A férfi némiképp meglepődött ezen a válaszon, de hát mégiscsak egy pedagógus mondta, így odavetette a fiának: na, hogy is volt az Karcsi? De ne hazudj!

A fiú akadozva, de elmesélte, hogy miért kapta a pofont a tanítótól. Az apja hallgatott egy darabig, majd lekevert neki egy akkorát, hogy a srác kis híján hanyatt esett. Mé, nem mondtad ezt otthon, te büdös! Akkor nem jöttem volna be! Levette a kalapját, és azt mondta Béla bácsinak: tanár úr, ha ilyen lesz ez a kölyök, akkor csapja máskor is nyakon, a fene essen bele...

Eddig a történet. Én nem tudom, hogy azok voltak-e a szép idők, de hogy más idők voltak, az biztos.

Manapság ez úgy történne, hogy berohan a fiú családja, levernek ötöt a tanítónak, majd megkérdezik, hogy mi történt. De fél évszázaddal ezelőtt egy faluban még valaki volt a tanító. Olyan ember, akit tiszteltek a helyiek, mert többet tudott a többségnél. Mert ha ő nem tanította meg írni a gyereket, akkor abból soha nem lett semmi. (Tényleg, nem kellene mindezekért kicsit jobban elismerni a tanítóinkat?)

Éppen ezért az órákon is -ahogyan én emlékszem- rend volt. Én a legnagyobbat a gyakorlati (volt ilyen tantárgy is létezett) tanáromtól kaptam, mert elszórtam a szögeket a teremben. Ahogy mondani szokás: máig hallom a csengést a fülemben. Nem is szórtam többször el a szöget... Mielőtt megrónának: nem volt jó dolog a diákok ütlegelése, de az is biztos, hogy közöttünk sokkal kevesebb göthös, elhízott "anyámasszonykatonája" volt. (Atyavilág, mit kapok majd ezért a liberális érzelmű kommentelőktől?)

Amúgy egyáltalán nem volt jó akkortájt iskolásnak lenni. Ott volt mindjárt az a nyomorult iskolaköpeny. Sötétkék, vagy fosbarna. Amelyiken rajta volt a Diolen Mobi matrica, az már extrának minősült. Meg azután azok a vacak évnyitók, és évzárók, többnyire a tűző napon, hogy mindig legyen olyan, aki elájul. Kék nyakkendő, piros nyakkendő, hat, meg tizenkét pont. Szerintem egyre emlékszem: a kisdobos, ahol tud, segít...

Azután az az ehetetlen kaja a menzán. Azóta sem tudok ránézni a finomfőzelékre. Azt amúgy nem értem, hogyha valami annyira rossz, hogyan hívhatják finomnak... Vagy az uzsonna a napköziben: egy szelet kenyér zsírral megkenve, meg a hagyma zöld szára. Komolyan mondom, manapság olyan vacak kaját csak a kórházi ápoltak kapnak. A börtöntöltelékek egy hét akkori menzakoszt után felzabálnák a rabtartóikat, és kivernék az intézmény falát.

A kedves emlékek között viszont ott van takarékbélyeg. A mai gyerekek talán nem is tudják mi az. Ha kimaradt egy-két, esetleg öt forintunk, akkor nyomban vettünk egy bélyeget, beragasztottuk a gyűjtőbe, és év végén egyben megkaptuk az egészet. Első után én asztali foci asztalt kaptam belőle. Akkoriban még anyagból készült az ilyen, máig megvan. Apukám esztergált bele fagolyót, na az sajnos pár éve elveszett.

A többség nem nagyon szerette, de voltak iskolai ünnepek. Ezek többé-kevésbé még ma is mennek, így kár rá sok szót vesztegetni. Talán a majális az egyetlen, ami már nincs. Vagy nem úgy van. Fel kellett vonulnunk. A legmagasabb fiú vitte a Kádár képet (igen, ahogyan a diktátorok képét szokták hordozni). Én általában vagy Losonczit, vagy Aczélt kaptam. Kiballagtunk az ünnepség helyszínére, ahol megtudtuk, hogy milyen klassz volt a tanácsköztársaság, meg hogy a rohadt imperialisták éppen miben mesterkednek.

Közben vagy ronggyá áztunk, vagy elájultunk a hőségben. Ez évről-évre változott. Miután az okos elvtársak elmondták az elmondandót, odasomfordáltunk az ünneplő üzemek sátraihoz, és kértünk a bográcsban rotyogó pörköltből. Később (gimis korunkban) általában csókolóztunk az erre kapható lányokkal.

Még később meg elkezdtünk főiskolára, vagy egyetemre járni. Aki okos volt, és szorgalmas, az diplomás lett. Nem volt feltétel a pénz. A mai rendszere egyik legfőbb bűne, hogy a szegény emberből nem nagyon lehet tanult felnőtt. A mi időnkben viszont még a koliban együtt laktak olyanok, akik orvos családból jöttek olyanokkal, akiknek betanított munkás volt az apja. Nem volt különbség. Kiesni is nehéz volt. Magam például az egyik legutáltabb tantárgyamból ötödikre mentem át. Ezúton is csókoltatom a szimbolikus logika feltalálóját...
Szerző: Herczeg Ármin