Lezsák Horthyról

2018. January. 31. 07:33

Minden hazugság kipukkad egyszer. Ez elég hamar. A Horthy emlékmiséről azt állították, csak figyelmetlenségből esett volna a Holokauszt emléknapjára. A Magyar Hírlap most közzé tette Lezsák Sándor tervezett beszédét, amely éppen hogy összekapcsolja a két eseményt: "nem botrány tehát -inkább természetes gesztus-, hogy az embertelen Holokauszt emléknapján...emlékezünk Magyarország kormányzójára".

Horthy t.i. Lezsák szerint csak mentette a zsidókat - arról nem világosít fel az emlékbeszéd, hogyan fért ez össze a még jóval Hitler előtt megkezdett magyar zsidótörvényekkel, Kamenyev-Podolszk "idegenrendészetnek" hazudott tömeggyilkosságával, a magyar csendőrség és az erre utasított közhivatalnoki kar segítségével halálba küldöttek gondos kifosztásával és bevagonírozásával.

Igen, a budapesti zsidók egy része -már akik nem haltak éhen a gettóban vagy nem lőtték őket a Dunába- élve maradt. Ha ehhez Horthy beavatkozása kellett, az önmagában mutatja: lett volna módja beavatkozni a vidéki zsidók, cigányok sorsába is. Ami azt illeti, be is avatkozott. Az általa kormányzott magyar állam és gépezete nélkül soha nem sikerült volna ilyen módszeres alapossággal és gyorsasággal összeszedni csecsemőtől aggastyánig minden kiszemelt áldozatot.

Országgyűlésünk alelnöke szerint viszont Horthy csupán "történelmi, politikai karaktergyilkosság áldozata".

Ó, milyen szomorú. Az a többszázezer viszont valódi gyilkosság áldozata. A maguk részéről könnyebben kibékültek volna a karaktergyilkossággal. Azt túl lehet élni, szemben a gázkamrával.

De ezt igazán méltánytalan felhánytorgatni. Alelnök úr kicsit meg is van sértve az ilyesmitől: "Zsidó honfitársaink példát vehetnének azon zsidó honfitársainkról, akik méltányolták Horthy Miklós kormányzó bátor döntéseit...Részükről sem kellene több, mint méltányosság a megítélésben."

Kár, hogy sokaknak már a legjobb szándékkal sincs módjuk méltányosságot gyakorolni. A Don-kanyarba hajtott kétszázezer besorozott katonának, a magyar keret által agyonlőtt vagy agyonvert Radnótinak, Szerb Antalnak, Sárközinek, Rejtő Jenőnek, Halász Gábornak, a nyomdász Kner Imrének.

A legnagyobb magyar vívónak: Petschauer Attilának, akit a keretparancsnok utasítására addig locsoltak az orosz télben hideg vízzel, amíg meg nem fagyott. A magyar gyógyszeripart megteremtő, Dunába lőtt Richter Gedeonnak. A törpe termetű, világhíres Zoli bohócnak, akinek az lett a veszte, hogy a méretéhez igazodó, a szabványosnál kicsit kisebb sárga csillaggal kapták el.

És mind a többiek, neves és névtelen, kis és nagy emberek, akikre emlékeznek, és akikre már emlékezni sincs kinek. Hozzájuk már hiába fordul méltányosságért Lezsák Sándor. Halottak. Pedig biztosan örültek volna a szép emlékbeszédnek.
Szerző: Lendvai Ildikó