2017.04.29. szombat
névnap: Péter
Szegvári Katalin blogja

Hadas Kriszta: kamerát kell adni a kezembe, akkor vagyok szabad

2016. október 02. 10:30

Interjú részlet Szegvári Katalin Nem celeb, csak híres című könyvéből.

Szegvári Katalin
Fotó: Gordon Eszter
Volt egy idő, amikor családjának nő tagjai azt hangoztatták, hogy kukás lesz belőle. Későn érő típus. Sokáig kereste a helyét. Aztán megtalálta. Nagyon megtalálta. Amit kiad a kezéből, az szinte tökéletes. Addig gyötri magát, amíg úgy nem érzi, hogy az utolsó cseppnyi tudást, energiát is kipréselte magából. Úgy dolgozik, mintha minden snittől az élete függene. Igazi profi, amatőr lelkesedéssel. 1000 fokon ég, nem ismer lehetetlent. Aki azt hinné, hogy igazi munkakutya, annak igaza van. Ugyanakkor mer nagyot váltani. Egy napon, otthagy csapot-papot, hogy a nagy lánya mellé szüljön egy újabb gyereket. Imád öltözködni, bár sosem elégedett a külsejével. Pedig lehetne. Egyszerre hiú nő és kőkemény szerkesztő. Szocio riportjait tanítani lehetett, amíg voltak, amíg lehettek. Éjjel és nappal között nincs nála különbség. Igazi harcos, ahogy kollégája, Tvrtko mondja. Határozott véleménye van a világról. Kimondja, amit más nem mer kimondani. A könyv szerzője fájdalommal veszi tudomásul, amit Kriszta a szakmai elődökről mond, de sajnos el kell ismernie, hogy sok mindenben igaza van. Igen, mi hagytuk, mi is hagytuk hogy így legyen.

Szegvári Katalin: Milyennek látod magad?

Hadas Kriszta: Aki felületesen ismer, azt mondja rólam, hogy egy nagypofájú, göndör hajú, ronda nő vagyok, teli önbizalommal. Ehhez képest pedig egy szakmailag betegesen szorongó alkat vagyok. Nem is tagadom, voltam pszichológusnál, hogy kisegítsen ebből az állapotból. Negyvennégy évesen sem tudok semmit rutinból csinálni. Mindenbe beledöglök, rosszul alszom, rémálmaim vannak, állandóan attól félek, hogy amit csinálok, nem lesz elég jó, hogy csak közepes lesz. Mindent túlforgatok, túlírok. Ennek nyilván családi gyökere is van. Egy szem gyerek vagyok, aki egész életében genetikai defektnek érezte magát szuper intelligens, művelt felmenői mellett. Tulajdonképpen ezt a szakmát is mintha kicsit amiatt is választottam volna, hogy nekik bizonyítsak. Emlékszem, gyerekkoromban nálunk a szent pillanat a szombat délután négy óra volt, amikor nagypapám leült a rádió mellé, és megszólalt a 168 óra gongja, majd beköszönt Mester Ákos. Elhatároztam, hogy egyszer a gong után az én nevemet is be fogják mondani, és ezt a nagyapám hallja majd. Ugyan eljött a pillanat, amikor elhangzott a nevem a műsorban, de addigra a nagypapám már nem élt. Amúgy ő volt az egyetlen, aki bízott bennem, ugyanis a család női tagjai meg voltak győződve, hogy kukás leszek, elkallódok. Azóta is hisztérikusan próbálok mindig megfelelni. Talán emiatt vagyok még a szakmában, mert a bizonytalanság, a tipródás a legjobb munkáltató erő. Meg persze, mit tagadjam, a szerencse is sokszor mellém állt.

Kriszta és kortársai már a kezdéskor jó időben voltak jó helyeken.

- A mi generációnk azért baromi mázlista, mert '97-ben, amikor elkezdődött a kereskedelmi televíziózás, már nem voltunk teljesen pályakezdők. Én '92-ben kezdtem el a Magyar Rádióban dolgozni, majd Bánónál az MTV-ben folytattam. Amikor elindult a TV2 és az RTL, őrületes szükség volt fiatalokra. Így lettünk mi az első generációs kereskedelmi tévések. Krecz Tibor hírigazgató hívott az RTL-be. A Híradóban kezdtem, aztán sorra jöttek az új lehetőségek. Jókor voltunk jó helyen fiatalok. Szerencsére a híradózás nem sokáig tartott. Nekem a politika idegen terep. Már korábban is azt érzékeltem, hogy ebben az országban akkor lehet igazi információhoz jutni, ha az újságíró valakinek az íróasztala alatt csücsül, és állandóan a nyomában liheg. Én ebben nem voltam ügyes. Nem tudtam elsőként megszerezni a fontos információkat. Egyik oldalra sem voltam bekötve. Persze azért vannak független és remek politikai témákban oknyomozó újságírók. De engem az elejétől fogva a szocio történetek, a témák dokumentarista megközelítése érdekelt. Ha az volt a feladatom a híradóban, hogy ki kell szaladni a tőzsdére, akkor remegő térddel indultam el, és előtte egy napig próbáltam felkészülni a témára. Mégis azt mondom, nem volt hiábavaló a híradózás. Fegyelmezett munkára tanított. Kemény társaság jött össze a szerkesztőségben. 11 előtt nem lehetett lemenni reggelizni a büfébe. Később ezt főnökként, ha nem is ilyen szigorúan, de én is bevezettem, ugyanis aki tizenegy után kezd el telefonálgatni, intézni a kis anyagát, az már lekésett mindenről, az béna. Amúgy meg szabadok voltunk, tenyérbe mászóan fiatalok, nagyképűek, nagypofájúak, kivagyiak, öntudatosak. Naponta megéltük, hogy mi vagyunk a világ, mi vagyunk az új nemzedék.

- Mi tudjuk a legjobban a szakmát.

- Azt én sosem gondoltam, én akkor is rettenetesen szorongó voltam, és nagyon felnéztem, felnézek most is a mestereimre. Most, 44 évesen is tudom, hogy bár sok tapasztalatom van, megtanultam, amit meglehet, de most is képes vagyok halálra izgulni magam. De azért nem állítom, hogy sosem volt nagy arcom.

- Én úgy emlékszem, hogy amikor ti a Magyar Televízióban, illetve a Magyar Rádióban kezdtetek, nem volt nagy arcotok. Vagy ügyesen lepleztétek.

- Sokat számított, hogy a mestereink Rangos Kati, aki ma is a példaképem, meg Mester Ákos és még sokan mások sok muníciót adtak nekünk, őket nagyon tiszteltük. Kertévé ide, kertévé oda, szerintem egyikünk sem tudott volna később jót csinálni, ha mondjuk nem a 168 órából, az Egyenlegből, az Objektívből, a Kossuth Rádió Krónikájából jön.

- Nem éreztétek avittnak, öregnek őket?

- Nem. Én a mai napig nem. Nyilván technikailag ma mások a követelmények, más egy riport ritmusa, nagyon mások a nézői igények is, de a kérdezéstechnika, a világlátás, a rádiós Pagoda légköre ma is meghatározza a szakmai életemet. Ott nagyon nagy királyok voltak ám! Az ember fülét, farkát behúzva, a fal mellett járkált, és attól is meghatódott, ha közülük valaki megszólította. Összeakadt a lábam, ha akár Havas Henrik jött velem szembe, aki következetesen Alízkának, hívott, ha Forró Evelyn leküldött a büfébe kávéért vagy ha Rangos Kati kritizálta a munkámat. Repestem, ha Nej György megdicsért. Ha bunkó voltál, mert nem olvastál könyveket, szóba sem álltak veled. Mondjuk egy Szénási Sándor úgy nézett át rajtad, mint egy ablaküvegen, ha azt látta rajtad, hogy a bulvárlapok címlapjánál nem jutottál tovább. Nekik, meg amit Bánótól kaptunk, nagyon sok mindent köszönhetünk.

Kortársaim, kollégák, eddig tartott a magasztalásunk. De ne dőljünk még elégedetten hátra! Ami most következik fájni fog, bármilyen megértően és szelíden is mondja Kriszta.

- Korán érzékelhetted, hogy a rendszerváltás után a politika keményen betört a médiába. Emlékszel arra a politikusi kinyilatkoztatásra, miszerint a szakértelem olcsó bolsevista trükk?

- Lehet, hogy igazságtalannak tartasz, de elmondom, hogy a ti generációtok nagyon, a mienk is, de kevésbé, felelős a mai helyzet kialakulásáért.'92-ben, amikor rádiózni kezdtem, iszonyatosan imponált, hogy a nagyok bevettek a csapatba, odaülhettem az asztalukhoz a rádió kis éttermében, és együtt ebédelhettem Bölcs Istvánnal meg Rangossal, Szentével, Nej Gyurival, Györffy Miklóssal. Kiválasztottnak éreztem magam, és nagy büszkeséggel töltött el, hogy befogadtak. Ma azt gondolom, hogy ott valami el lett tolva. Csúnyán. Mi meg hagytuk. Nem szóltunk bele a nagyok dolgába. Pedig megtehettük volna. Más kérdés, hogy ki hallgatott volna ránk, és hogy közülünk ki látta át pontosan a helyzetet. Én nem láttam át. Csak ma tudom megfogalmazni, hogy a rendszerváltás után az akkor regnáló, befolyással, szellemi tőkével bíró generáció ahelyett, hogy megteremtette volna az igazi közszolgálati médiát, ami az információ és a függetlenség hatalmával bír, szekértáborokat épített. Egymásra lődöztek a különböző lövészárkokból. Petíció, petíciót követett. Mi, kicsik pedig csak kapkodtuk a fejünket. Ki jobbra, ki balra helyezkedett, ki ezzel, ki azzal a párttal barátkozott. Pedig, ha összefognak, nagy erőt képviselhettek volna. Mester Ákos, Kondor Kati együtt? Igen! Ha egymás megvetését félre teszik, és úgy döntenek, hogy megteremtik azt a médiahatalmat, amit nem lehet össze-vissza cibálni, befolyásolni, táborokra cincálni, akkor talán most nem ez lenne. De ez nem történt meg, ezért mindenki belecsontosodott a helyzetébe. És most már késő.

- Ahogy én szoktam mondani, négy évenként a szakma egyik fele leváltotta a másik felét.

- Igen, ez a ti felelősségetek. Ha akkor összefog ez a generáció és azt mondja, hogy márpedig mi megteremtjük ebben az országban először a független közszolgálati médiát, nem itt tartanánk. De a politika adta csatározások és a pozícióvadászat feldarálta ezt a lehetőséget. Szóval ez el lett baltázva. Ezt a mai állami televízió ékesen bizonyítja. Részrehajló volt mind a két fél, hitük szerint egyik sem igazán volt független azért, mert ti is abból nőttetek ki, hogy oda kell állni valami mellé. Márpedig én azt gondolom, hogy egy újságírónak maximum a kérdéseit kell megfogalmaznia. Én ezt mindig így is tettem, ezért aztán nem is lett belőlem politikai újságíró. Sosem jártam el vacsorázni senkivel, akkor sem amikor a TV2-ben az aktuális műsorok főszerkesztője voltam, mert egyszerűen azt éreztem, hogy egy politikussal privátim nincs miről beszélgetnem. Lehet, hogy amatőr voltam, de nem tudtam mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel.

- Nem szívesen hallom, amit mondasz, de ha így látod, akkor el kell fogadnom. Válthatunk témát?

A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.

Forrás: Sztárklikk
Szerző: Szegvári Katalin

További Szegvári Katalin blogja hírek