2017.01.23. hétfő
névnap: Zelma
Szegvári Katalin blogja

Máté Kriszta: Biztos van olyan, aki hülyének néz, de én ezt tanultam

2016. november 27. 15:40

Interjú részlet Szegvári Katalin Nem celeb, csak híres című könyvéből.

Szegvári Katalin
Fotó: Gordon Eszter
1994, az Egyenleg című műsor tündökléséről és bukásáról szóló könyvem bemutatójára Vitray Tamás kivezényelte akkori egyetemista osztályát, mondván készítsenek tudósítást az eseményről. Egy gyönyörű szőke, hosszú göndör hajú lány lépett hozzám mikrofonnal a kezében. Okosakat kérdezett, de ami igazán megfogott, az a tekintete volt. Jó volt a szemébe nézni, amiben nem csak érdeklődés, kíváncsiság, hanem empátia látszott. Ez a lány nem csak szép, nem csak okos, hanem igazi, tehetséges ember is-gondoltam. Felhívtam Vitrayt, aki megerősítette első benyomásom. Nem véletlen, hogy később tanársegédje lett. Már akkor látszott, hogy Krisztának tartása van. Céltudatos, erős személyiség. Mostanában például azt határozta el, hogy egyelőre elég volt a képernyős szereplésből. Pedig az évek múlásával is vonzó nő, aki sosem a külsejével akart hódítani. Annyira kár, hogy levágatta szexi hosszú haját, és fiús külsőre váltott. Szerencsére így is megmaradt nőnek. Férjével /Bárdos András újságíró/gondosan őrzik a magánéletüket. Gyerekeikből és magukból sem engedtek celebeket gyártani a bulvárnak.

- Hogy védtétek ki, hogy a bulvársajtó könyékig belemásszon az életetekbe?

- Nem volt könnyű. Erősen hárítottunk. Egyszer álltunk kötélnek. Akkor is nehezen. Felhívott az egyik lap főszerkesztője, hogy mindenféle pletykák keringenek az országban, Azt terjesztik, hogy az első gyerekünk nagyon betegen született, ezért nem mutatjuk meg őt a nyilvánosságnak. Hosszú töprengés után, azt mondtuk, kimegyünk az állatkertbe, egy fotós meg tegyen úgy, mintha titokban fotózna minket, de a gyerekek arcát nem mutathatja. Így is történt. A legédesebb az volt, hogy a látogatók rendre figyelmeztettek bennünket, hogy vigyázzunk, mert egy lesifotós követ bennünket. Az esküvőnk költségvetésében a legnagyobb tétel az volt, hogy miként védjük ki a sajtót. A szülésnél is fontos szempont volt ez. Azért mentem Telkibe szülni, mert akkor még nem lehetett Budapesten olyan kórházat találni, ahol garantálni tudták volna, hogy idegen nem jöhet a közelembe. Kiszámoltuk, hogy amit hivatalosan fizetni kell a magánkórházban, az éppen annyi, mint a szokásos paraszolvencia. Ennek ellenére, amikor haza indultunk Ádám fiammal a kórházból, már tele volt fotósokkal a kórház előtti rész. András kiment, mondta nekik, hogy jó napot kívánok, nyugodtan menjenek haza, mert itt nem csinálhatnak fotót. Dehát őket kirúgják az állásukból. András vitt nekik pogácsát, teát, és újra elmondta, hogy higgyék el, itt nem fognak fényképezni. Képzeld el, hogy a kórház vérszállító kisbuszába tettek be bennünket, így loptuk ki a gyereket. András meg ment ki a főbejáraton a kocsijával. A faluban találkoztunk, és ott szálltunk át hozzá.
Vannak úgynevezett celebek, akik tálcán szállítják a híreket magukról.
És sminkben, rúzsban szülnek. Őket tessék mutogatni! Szerintem vannak pillanatok az életben, amik nem tartoznak másokra.

Most egy látszólag bulvár, igaz, softbulvár kérdés következik, de a szerző tudja, hogy a hajhossznak jelentősége van Kriszta életében.

- Miért vágattad fiúsra a hajad?

- Több sztorim van erről. Az egyik, hogy nekem egész életemben rövid hajam volt. Amikor te találkoztál velem, hosszú göndör hajjal, az egy pillanatkép volt.
Egyke vagyok. A szüleim fiút szerettek volna. Vagy ezért vagy azért, mert az anyukám azt olvasta valahol, hogy akkor lesz erős a hajam, ha gyakran vágja egészen rövidre. Mindenki fiúnak nézett. Akkor is, amikor az anya-varrta pörgős szoknyámban jelentem meg, és lánynak éreztem magam, mégis azt mondták anyukámnak, milyen nagyot nőtt a kisfiad. Mi akkor ismerkedtünk meg, amikor úgy gondoltam, megnövesztem a hajam, mert végre igazi lány akarok lenni. Még be is daueroltattam. Azt mondtam a fodrásznak, olyan akarok lenni, mint Julia Roberts a Pelikán ügyiratban. Amikor elkezdett lenőni a dauer, puff levágattam. Amilyennek most látsz, az vagyok én. Sok fóbiám van nekem, ami a külsőmet illeti.

- ???????????? Pedig az általam megkérdezett férfiak szerint nagyon rendben van a külsőd.

- A bokámtól a fejem búbjáig semmivel nem vagyok elégedett. Nem járok szoknyában. Csak négyévente egyszer a választási műsorokban vettem fel, akkor is úgy álltam be, hogy ne látsszon a lábam.

- De a Szombat esti láz táncműsorban látszott.

- Ott muszáj volt, nem volt mit tenni.

1994 -ben Érdi Sándorral csábítottuk őt a Stúdió c. kulturális magazinhoz, Kriszta azonban a politikával foglalkozó Objektívet választotta.

- Miért nem jöttél hozzánk?

- Bár nézőként, felhasználóként a kultúra, meg a Stúdió része volt az életemnek, de korán belecsöppentem az Egyenlegbe, ahol megszűnéséig külsősként dolgoztam. Pécsett voltam egyetemista, ott jártam a bölcsészkarra. Esztétikamagyar szakot végeztem. Ötödéves voltam, amikor elkezdtem párhuzamosan Budapesten a Vitray-Horváth Ádám osztályba is járni. Dolgoztam a pécsi körzeti stúdióban, a helyi rádióstúdióban, városi tévében, a Kapos-tévében, és a szekszárdiban. Éppen a Pécsi Körzeti Stúdióban voltam beosztott riporter, amikor egyik reggel fölhívott valaki az Egyenleg szerkesztőségéből, hogy a környéken történt egy nagy baleset, oda kéne menni egy helyi riporternek. Pörböly és Bátaszék között a vonat iskolabusznak ütközött. Kimentem, és persze sokkot kaptam a helyszínen. Napokig követtem az eseményeket. Soha nem felejtem el. A temetésen is kellett forgatnom. Úgy csináltam meg a tudósítást, hogy csak zene hallatszott alatta, semmi szöveg. Úgy éreztem, már nincs mit mondani. Telefonáltak az Egyenlegből, hogy hol a szöveg. Mondom, az nincs. Nem akarom, hogy legyen. Bánó is fölhívott, és először elkezdett kiabálni, hogy hol a narráció? Mondtam, nem kell alá narráció. Egy darabig vitatkoztunk, aztán elfogadta az érveimet. Határozott voltam, de közben pontosan tudtam, hogy nekem ezt a szakmát még sokáig tanulnom kell. Amikor Pestre kerültem, mert felvettek a Színművészeti Egyetemre, Vitray Tamás lett az egyik osztályfőnököm. A vele való munka végképp megfertőzött. Úgy éreztem, hogy egész életemben ezt akarom csinálni. Amikor Érdi Sándor és Bánó András is hívott, azt gondoltam, nemcsak hogy tartozom Bánónak annyival, hogy odamegyek dolgozni, hanem valahogy nagyon érdekelt is a politika. 94-95-ben még nem volt olyan rémes, mint manapság. Pezsgett az élet, nagy változások előtt állt az ország.

- Vitrayhoz való kötődésed értem. Én az első általa indított osztályba jártam, te az utolsóba, mert később már csak óraadó volt, amíg meg nem sértették, és el nem jött.

- Amikor pécsi egyetemistaként meghallottam, hogy Színművészetin indul a Vitray-osztály, arra gondoltam, hogy ha én műsorvezető akarok lenni, akkor azt tőle kell megtanulni, és bármi áron a közelében kell valahogy lenni. Elmentem felvételizni, és egyáltalán nem számítottam arra, hogy megfelelek. Négyszázan voltunk, tíz embert vesznek fel, miért pont én kellenék oda? És mégis. Fantasztikus éveket töltöttünk az egyetemen. Kéri László volt a politológia tanárunk. Ő hétről-hétre megbeszélte velünk az ország politikai helyzetét, amiben mi igen tájékozatlanok voltunk. Olyannyira, hogy amikor Bánó András elküldött egy, a Balaton rendezett, MSZP kongresszusra, Kéri velünk jött, mert látta, hogy egyedül nem fogunk boldogulni. Esténként elemeztük a felszólalásokat, elmondta, hogy ki kicsoda. Szóval, ez a 12 ember a Vitray-Horváth Ádám osztályban, olyasmit kapott, ami a későbbiekben is meghatározó volt. Fantasztikus tanárok oktattak bennünket. Poszler György tanította az irodalmat, Popper Péter a pszichológiát, Petrovics Emil a zenetörténetet.

- Elfogadtátok a nálatok jóval idősebb, más kultúrából jött embereket?

- Hatalmas tudású, rendkívül szuggesztív tanárok. Minden perc élmény volt velük. Nagyon érdekes, hogy most, amikor már nagyon sokat tanítok, olykor saját magam érzem avíttnak, amikor pl. arról beszélek a diákoknak, hogy az újságíró mindig igazat mond. Biztos van olyan, aki hülyének néz, de én ezt tanultam, ezt vallom, nem tudok mást mondani. Nem foglalkozom azzal sem, amikor 1-2 hallgató kimegy az előadásomról, mert nem tetszik nekik, hogy számomra a melegek is éppen olyan emberek, mint a heteroszexuálisok. A minap a tisztességes oknyomozásról beszéltem nekik, több konkrét példával. Mire az egyik diák elmesélte, hogy gyakorlaton volt egy szerkesztőségben, ahol éppen az ellenkezőjét mondták annak, amikről én beszéltem. Én erre csak annyit válaszoltam, remélem, ez nem lesz nálunk mindig így, és ha netán a világ másik végén akarnak újságírók lenni, akkor ezek fontos szempontok lesznek.

Befejezi az egyik egyetemet, közben jár a másikra. Egy kis Zastavával ingázik Pécs és Pest között. Teljesíti a tanítási gyakorlatot is, de tudja az útja menthetetlenül a televízióba vezet. Vitray egyik kedvenc tanítványa.

- Amikor Vitray a diploma megszerzése után maga mellé vett az egyetemen asszitensnek, úgy éreztem, hogy ez a világ legnagyobb megtiszteltetése. Hiába volt később már saját kurzusom, akkor is minden óráján ott ültem, mert úgy éreztem, hogy sosem ismétli magát. Mindig tud újat mondani. Tizenegynéhány év után is. Nem az történt, hogy leadta az anyagot, és ezzel vége volt a foglalkozásnak, hanem nála egy új szituáció újra teremtett mindent. Ez nekem nagyon-nagyon fontos volt és fontos marad egész életemben. A mai napig is, ha szakmai gondom adódik, Vitray az elsők között van, akinek elmondom, és akinek kikérem a véleményét.

A beszélgetés folytatása a Nem celeb, csak híres c. kötetben.

Forrás: Sztárklikk
Szerző: Szegvári Katalin
További Szegvári Katalin blogja hírek