2017.11.18. szombat
névnap: Jenő
Vásárhelyi Mária blogja

A fenyegető erő

2017. október 29. 20:47

Az erőszaknak, az erőfölénnyel való visszaélésnek, az erő kultuszának, a gyengébbek, kiszolgáltatottak megfélemlítésének és megalázásának mély gyökerei vannak a magyar társadalomban. Talán ennek vannak a legmélyebbek.

Ami most a színházi világban történik az látványos megnyilvánulása mindennek, hiszen mindenki által ismert, híres emberekről van szó, akikhez számos megalapozott és megalapozatlan pozitív képzet kapcsolódik, akik sok örömet szereztek nekünk, a közönségnek. Akiket hajlamosak vagyunk azonosítani az élménnyel és az esetleges katarzissal, amelyet átéltünk egy-egy előadás, művészeti alkotás befogadása során. A csalódás azért ilyen átütő, mert nemcsak egy illúzió dőlt porba, hanem érzelmileg is mélyen érint sokakat.

Az erőszak és a gyengék elnyomása azonban nemcsak hogy nem a színházi, művészeti élet "privilégiuma", hanem az élet minden területén legalább ennyire dominánsan jelen van, a társadalom legkisebb közösségétől a családtól, az országos politikáig mindenhol teljesen hétköznapi és meghatározó jelenség.

A mi társadalmunkban a gyerekek jelentős része kiskorától arra szocializálódik, hogy a konfliktusokat erővel, erőszakkal, tekintéllyel kell elintézni és annak van igaza, akinél ott az erő és a hatalom.

Elmesélem erről a saját legmegrendítőbb történetemet. A kisfiam hatéves, első osztályos tanuló volt, amikor a tanévkezdés után néhány héttel kiderült, hogy a tanítónéni rendszeresen bántalmazza, megalázza a gyerekeket.

Körbe járt az osztályban és akik csúnyán írtak azoknak körmöst osztott, akik beszélgettek, azoknak a fülét huzigálta - úgy hogy fájjon - a fejüket csapkodta. A "rossz" gyerekeket rendszeresen megalázta az osztályközösség előtt, volt hogy az egyik kisfiút - természetesen a legvédtelenebbet - kiállította az osztály elé, le kellett húznia a nadrágját és a többi rosszalkodónak egyenként ki kellett mennie és ráhúzni a fenekére.

Minderről én úgy szereztem tudomást, hogy egy nap délben, iskola után - akkoriban az elsősöknek még ilyenkor ért véget a tanítás - zokogva jött haza a fiam. Amikor megkérdeztem, hogy mi a baj, elmesélte, hogy amikor a tanító néni észrevette, hogy óra közben beszélget a padtársával, akkor felállította a legjobb barátnőjét és ráparancsolt, hogy az osztály előtt mondja el, hogy mit gondol az olyan kisfiúkról, mint Andris, aki többszöri figyelmeztetés ellenére is zavarja az órát a beszélgetésével.

A barátnője pedig, félig sírva elmondta, amit elvárt tőle a tanító néni, vagyis hogy Andris valóban nagyon rossz gyerek. És Andrisnak persze nem is az fájt igazán, hogy rossz gyereknek bélyegezték, hanem az árulás, amire a barátnőjét kényszerítette a tanítónő. Ezt követően mesélte el, hogy a tanító néni rendszeresen bántalmazza és megalázza a gyerekeket az osztályban. Ő persze - aki azelőtt soha nem találkozott ilyesmivel - azt hitte, hogy valami borzalmas bűnöket követnek el és ezért érdemlik ki a verbális és fizikai fenyítést.

Másnap bementem az iskola igazgatójához és elmondtam neki, amit Andris mesélt. Az igazgatónő rettenetesen csodálkozott, mint aki korábban soha nem hallott semmi ilyesmit a "a tisztességben megőszült kolléganőről". Ami persze teljesen kizárt, hiszen évtizede dolgoztak együtt, és a tanító néni módszereivel - mint ezt követően megtudtam - mindenki tisztában volt. Abban egyeztünk meg, hogy rendkívüli szülői értekezletet hív össze és ott mi előterjesztjük "panaszunkat" és megkérdezzük a többi szülőt, hogy mit szólnak mindehhez.

Így is történt. Elérkezett a rendkívüli szülői értekezlet, amin az összes szülő és az igazgatónő is részt vett.

Andris édesapja felállt és elővezette a "problémánkat" majd elmondta, hogy mindezt tűrhetetlennek tartjuk és úgy gondoljuk, hogy együtt kellene fellépnünk az ellen, hogy az iskolában mentálisan, érzelmileg és fizikailag abúzálják gyermekeinket. Megszólalását dermedt csend követte, majd egymás után kezdtek beszólni a szülők, hogy "miért, magának otthon nem jár el a keze?", "biztosan megérdemli az a gyerek", "nem lesz semmi baja attól a fülhúzástól" és hasonlók. Az osztályba - ha jól emlékszem - 36 gyerek járt. A szülői értekezleten EGY, azaz egyetlenegy szülő állt mellénk. Rajtunk kívül ő volt az egyetlen, akinek kifogása volt az ellen, hogy egy nyilvánvalóan gonosz és pszichopata tanítónő bántalmazza a gyermekét. Így azután a szülői értekezlet gyorsan véget ért, mi - a "két kötözködő szülő" - mint vert seregek távoztunk a helyszínről.

Ám mivel nem tudtam beletörődni mindebbe, addig jártam illetékestől illetékesig, az önkormányzattól a minisztériumig, sőt még a kerületi pártbizottságra is elmentem, amíg el nem értem, hogy a tanító nénit "érdemei elismerése mellett, több évtizedes áldozatos pedagógusi munkáját" követően nyugdíjazzák. Azért azonban, hogy kisiskolások százait bántalmazta, alázta soha nem kellett felelősséget vállalnia.

Mindez pedig nem az ország halmozottan hátrányos helyzetű térségében, egy isten háta mögötti faluban történt, hanem Budapest egyik elit kerületében. Az osztályban a szülők csaknem kivétel nélkül középosztálybeli értelmiségiek voltak. Akiknek nem volt kifogásuk az ellen, hogy a gyermekeiket verje és lelkileg kínozza a tanító néni és akik minden délben, amikor a gyerekek kijöttek az iskolából ott álltak a lépcsősor alján, hogy - mint a megszeppent gyerekek - végighallgassák a tanító néni lépcső tetején elmondott aznapi utasításait és dörgedelmeit.

Ezek a gyerekek már hatéves korukban megtanulták, hogy a hatalommal nem szabad ujjat húzni, hogy az erőszak előtt meg kell hajolni és, hogy az győz, akinél az erő van.

Mindez több mint három évtizeddel ezelőtt történt. Bízhatnánk benne, hogy azóta sokat változott a világ, ám a tények nem erről tanúskodnak. Egy nemrégiben készült felmérés szerint a szülők háromnegyede ma is egyetért azzal, hogy a testi fenyítés nélkülözhetetlen pedagógiai eszköz a gyermeknevelésben és így gondolja ezt a gyerekek többsége is.

De ha ez így van, akkor miért csodálkozunk azon, hogy Magyarországon a legszélesebb körű támogatottsággal az a párt rendelkezik, amely a fenyegető erő, az erőszakosság és a gyűlölet nyelvén beszél az állampolgárokkal és az állampolgárokról és amely a hatalomnak és az erőszaknak való behódolást, az alattvalói mentalitást azonosítja a hazafisággal. Hiszen hát mindezt már gyermekkorukban megtanulják a leendő szavazó állampolgárok a saját kisközösségeikben. Ha változtatni akarunk ezen, akkor azt valahol itt kell elkezdeni.
Szerző: Vásárhelyi Mária

További Vásárhelyi Mária blogja hírek