2017.11.18. szombat
névnap: Jenő
Vásárhelyi Mária blogja

Ha csak egy-egy zaklatásról beszélünk, elkenjük a problémát

2017. október 21. 14:26

Marton László - a zaklatási ügye tisztázásáig - felfüggeszti oktató tevékenységét a Színház- és Filmművészeti Főiskolán és lemond a Vígszínházban betöltött főrendezői pozíciójáról. Ezzel az ő ügye a nyilvánosság számára -legalábbis a bírósági eljárásig - véget ért. Eleget tudunk ahhoz, hogy kialakítsuk véleményünket, levonjuk a személyére vonatkozó konzekvenciákat, ki-ki saját értékrendje, ízlése szerint.

Ha továbbra is az ő személyét állítjuk a megszólalások középpontjába, és újabb adalékokkal színezzük a történetet, az szerintem már sokkal inkább félreviszi a problémát, mint segít annak megismerésében és az ellene való társadalmi védekezésben. Hiszen azt a képzetet kelti - nem is véletlenül - hogy ebben az országban, vagy legalábbis a színházi világban egyedül Marton zaklatott nőket, tehát ez nem egy strukturális probléma, hanem egy személyes ügy.

Azon túl, hogy rosszul vagyok mindenféle lincshangulattól, azért is óvnám a közvéleményt attól, hogy továbbra is Martonról szóljon a közbeszéd, mert mindannyian tudjuk, hogy Marton esete csupán illusztrálja azt a világot, amelyben élünk, azt a társadalmat, amelynek tagjai csaknem természetesnek veszik a nők elnyomását, a felettük való zsarnokoskodást, hátrányos megkülönböztetésüket, zaklatását.

És ehhez nem kell színházi embernek, művésznek lenni, bár kétségtelen, hogy a művészek nem elhanyagolható része és a társadalom is úgy gondolja, hogy a művészek "más emberek" és olyan előjogok járnak nekik, amik mások nem.

Azért vindikálhatnak maguknak ilyen hatalmat, mert sokkal többen szeretnének bekerülni ebbe a "kasztba", mint ahány férőhely van. És sokkal többen szeretnének valamilyen módon a reflektorfényben állni, mint amekkora sugara van a reflektornak. Még azt sem vitatom, hogy a művészek személye, társasága, életformája sokak számára lehet vonzó. Mindez azonban nem jogosítja fel őket semmiféle hatalommal való visszaélésre, mások megalázására, szexuális kizsákmányolására.

Ám amikor az első bejegyzést írtam ennek a kérdésnek az általánosabb társadalmi vonatkozásairól és úgy fejeztem be a posztot, hogy "végre induljon el a lavina" , akkor az egyik barátnőm odaírta egy egyetemi oktatójának a nevét, aki rendszeresen inzultálta és akitől emiatt rettegett. Ez a név az égvilágon senkit nem érdekelt. Mert ő nem híres ember. Ő "csak" egy egyetemi oktató, aki diáklányok sorát molesztálta és alázta meg.

Ne ragadjunk le a színházaknál és ne is a művészeknél! Hiszen beszélhetnénk az uszodák, a tornatermek világáról, az egyetemeken a tanároknak kiszolgáltatott hallgatókról, a munkahelyeken a főnök szexista beszólásait és taperolását eltűrni kénytelen nőkről. És persze a politikai világáról, ahol szinte kézzel tapintható a hatalom személyiségtorzító hatása és az erővel való visszaélés.

Meggyőződésem szerint - amint ezt akkor is leírtam - a Kiss László ügy kipattanása mögött kizárólag politikai szándékok, Gyárfás Tamás megbuktatásának évek óta dédelgetett szándéka állt. Ezért is vált ebből egy végtelenül ízléstelen édes-bús médiaesemény, könnyes szemekkel, virágcsokrokkal stb. Ez persze semmit nem von le abból, hogy mélyen egyetértek azzal, hogy Kiss Lászlónak - ha évtizedek múltán is - de vállalnia kellett a felelősséget azért, amit tett.

Akkor azt gondoltuk, hogy végre elindul valami, elkezdünk őszintén beszélni ezekről a kérdésekről, és konkrétan arról, hogy pl. mi folyik az uszodák világában. Hiszen mindannyiunknak vannak erről fogalmaink. Ám amint sikerült kilőni Kis Lászlót, a vita elült, soha többé nem kerültek szóba mindazok a kérdések, amelyeket az ügy felvetett és amelyek előbbre vihették volna a dolgot.

És régóta szeretném megkérdezni a parlamenti politikusokat, hogy miért nem állnak fel és hagyják ott az üléstermet abban a pillanatban, amikor az egyik képviselő olyasmit szól be egy képviselőnőnek, hogy "lecsúszik a kombinéd", "ne beszélj, mert kiesik belőled a gyerek" "kis anyám kuss" és a sor vég nélkül folytatható.

És miért nincs teleszórva az ország óriásplakátokkal, amelyeken a piás miniszterelnök és haverjai arról énekelnek, hogy sok kislányt meghágtak. A rosszallás, fejcsóválás éppen annyit ér, mint halottnak a szenteltvíz. Ilyen durva, megalázó megjegyzésekre csak radikális választ lehet adni, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ezt nem tűrjük senkitől - kiváltképp az elvileg minket képviselő politikusoktól (bár utóbbit már senki nem gondolja komolyan).

Ha továbbra is csak egy-egy nyilvánosságra kerülő zaklatási eseményről beszélünk, akkor csak elkenjük a problémát, azt a benyomást keltve, hogy ez csupán néhány torz, rossz személyiségű ember problémája. És persze beindul a visszataszító áldozathibáztatás.

Döbbenten látom, hogy a Facebookon általam sokra tartott férfiak és nők is beszállnak ebbe a hintába. A "miért szállt be az autóba?", "biztosan kihívóan viselkedett", "nem ismerjük a pontos körülményeket" típusú kommentek nem csak ostobák és felületesek, hanem számomra arról is tanúskodnak, hogy aki így summázza a tanulságot, az semmit nem ért a probléma lényegéből.

És hasonló a véleményem arról is, amikor valaki úgy gondolja, hogy az egész történet hátterében nem áll más, mint valamiféle feltűnési viszketegség, politikai karriervágy. Már csak azért is, mert számomra teljesen mindegy, hogy Sárosdi Lilla, miért állt az nyilvánosság elé, engem csak a dolog, a jelenség maga érdekel. Hogy őt/őket mi motiválta, az jelen esetben teljesen indifferens.

Inkább arról kellene beszélnünk, hogy mért van az, hogy Magyarország mind a mai napig nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt, amely a zaklatást, nők elleni erőszakot, a kényszerabortuszt, a kényszersterilizálást,a családon belüli erőszakot bűncselekeménnyé nyilvánítja. Miközben olyan, EU-n kívüli országok is ratifikálták, mint Albánia, Montenegro, Szerbia vagy Törökország.

Tudjátok ezek azok az "elmaradott, balkáni országok", amelyekről olyan öntudatos fensőbbséggel szoktunk beszélni. Úgy tűnik az emancipáció, a nők jogainak védelme az ottani politikai elitnek fontosabb, mint nálunk a kormánypártoknak. Mint ahogy minden lehetséges eszközzel akadályozzák a gender studies oktatását a felsőoktatásban, fittyet hányva az egyetemi autonómiára és a valóságos helyzetre.

És a nők emancipációja ellen hergelik a közvéleményt is. A CEU elleni támadások fókuszában az egyetemen uralkodó gender szemlélet állt, amelyet aljas módon, nem a jogegyenlőség, hanem a WC-k és padok kérdésével próbálnak a nyilvánosság számára azonosítani, hogy azután a hozzájuk hasonlóan ostoba és tudatlan közönségükkel halálra röhögjék magukat. Aztán hazamennek, ráordítanak a feleségükre és megfenyegetik, hogyha megpróbálja elhagyni őket, mert elege van a megalázottságból és kiszolgáltatottságból, akkor nemcsak egzisztenciálisan, hanem érzelmileg és morálisan is tönkreteszik őt.

És egyértelművé teszik, hogy ehhez kellő hatalommal és befolyással rendelkeznek. Így azután a nő bekullog a szobájába, a párnájába fúrja a fejét és annak sírja el reménytelen helyzetének minden fájdalmát. Mert ő is tudja, hogy ez nem üres fenyegetés, hanem a mai magyar valóság.

Érdemes lenne számba venni, hogy hány zaklatási, családon belüli erőszakról szóló feljelentés jutott el a bírósági szakig, és ezek közül hány végződött azzal, hogy elégtételt nyújtottak az erőszak áldozatának.

Miközben Magyarországon nők százai halnak meg a családon belüli erőszaknak áldozatául esve.

Szerintem - a konkrét eseteken túl - ilyesmikről kellene beszélnünk!
Szerző: Vásárhelyi Mária

További Vásárhelyi Mária blogja hírek