Őszinte aggodalommal tölt el, hogy a gyermekeim ebben az országban fogják leélni az életüket

2017. December. 19. 12:17

A nagyapám az Angol-Magyar Kereskedelmi Bank igazgatója volt Fiuméban (ma Rijeka). Az édesapám ott született, ebben a sokszínű, soknemzetiségű városban. Mire iskolába ment már magyarul, olaszul, németül és horvátul is beszélt. Jómódú, felső középosztálybeli polgári család volt az övék, a nagypapa a város köztiszteletben álló polgára volt.

1928-ban az olaszok annektálták Fiumét, és rendeletet hoztak, mely szerint minden tisztviselőnek, aki meg akarja tartani munkáját, beosztását, le kell mondania eredeti állampolgárságáról és fel kell vennie az olasz állampolgárságot. A nagypapám, aki egyébként soha nem politizált, úgy döntött, hogy nem mond le magyar állampolgárságáról, inkább otthagyta bankigazgatói állását és a család Debrecenbe költözött. Mert a nagypapa magyarnak tartotta magát és ez fontosabb volt neki, mint a magas állás, a az ottani barátok, a megszokott környezet.

Az anyai nagymamámnak a holokauszt idején meggyilkolták a szüleit, 8 testvérét, a férjét és több mint száz rokonát. A háború befejezése után az életben maradt családtagjainak 90 százaléka Izraelbe költözött, őt is hívták. De ő végül úgy döntött, hogy Magyarországon akar élni, ide kötötte minden emléke és két életben maradt gyermeke. Magyar zsidónak érezte magát.

Az édesapám - a Nagy Imre csoport tagjaként - 1956 után börtönben ült, 1960-ban szabadult ki. Minket, a családját Romániába deportáltak, két évet töltöttünk ott rabságban. Az édesapám még alig szabadult ki a börtönből, azonnal újrakezdte az "ellenforradalmi szervezkedést", a "rendszerellenes uszítást". 1965-ben, mint a "revizionisták" és "ellenforradalmárok" egyik legnyughatatlanabbját behívták a Belügyminisztériumba, és közölték vele, hogy az egész családnak adnak útlevelet, ha elhagyjuk az országot.

Amikor hazajött, kihívott mindannyiunkat az erkélyre - ha olyasmiről volt szó, ami nem tartozott a lehallgató készülékekre, akkor (naivan) mindig az erkélyre vagy a konyhába mentünk - és elmondta a Belügyminisztérium ajánlatát. Ha jól emlékszem a szüleimben komolyan fel sem merült, hogy elhagyjuk az országot. Mint a kis vakond a mesében, úgy gondolták, hogy akármilyen szar is itt az élet, de ez a mi hazánk...

Én pedig ma itt állok három felnőtt gyermek anyja és négy unoka nagymamájaként, ők a legfontosabbak az életemben. És közben őszinte és mély aggodalommal tölt el, hogy a gyermekeim és a unokáim ebben az országban fogják leélni az életüket.

Csaknem egy évszázadra és az Orbán kormány lelkekben végzett nyolc éves reménytelen pusztítására volt szükség ahhoz, hogy azt kívánjam; a gyerekeim a saját életükben tegyék jóvá azt, amit a nagyszüleim, a szüleim és mi magunk elrontottunk.
Szerző: Vásárhelyi Mária