Így sportoltunk Kádár alatt

2018. január 12. 09:09

Azt már tudom, hogy Kádár idejében mindenki élt. Még azok is, akik olyan tizenöt évvel később születtek.

Legalábbis erre utal, hogy ők is elmondták mi történt akkoriban a korábbi Kádáros visszaemlékezéseim alatt.

Na, akkor egy újabb muníció nekik. Miután már meséltem arról, hogy hogyan csajoztunk, dolgoztunk, és általában hogyan éltünk, most jöjjön a korszak egyik speciális szegmense, a sport. Szerencsére az ötvenes, hatvanas évekről nem tudok beszámolni, így Puskás öcsiről, vagy Papp Laciról nem lesz szó, de azért bőven van emlék.

Merthogy ha akartuk, ha nem, már elsőben belevágtunk a sportba. A rezsim ugyanis fontosnak tartotta, hogy minél kevesebben fulladjanak vízbe közülünk (ez tulajdonképpen érthető), így tavasszal egy addig ismeretlen testnevelő megjelent az osztályban, és közölte, hogy holnaptól suli után úszni tanulunk. Úgy is lett. Azt nem tudom, hogy ő volt rossz pedagógus, vagy mi voltunk teljesen tehetségtelenek, de senki nem tanulta meg a habokat szelni. Arra viszont emlékszem, hogy a május elejei hidegben mennyit fagyoskodtunk a medence partján.

Akinek nem vette el a kedvét a sporttól ez a balsikerű felvezetés, az választhatott sportágat. Az én településemen szerencsére volt bőven kínálat. A legnépszerűbb persze a foci volt, és itt álljunk is meg egy pillanatra. Emlékeim szerint városom akkori NB-III-mas labdarúgói irigyeltek voltak, de nem túl gazdagok.

Akkortájt ugyanis még komolyan vették, hogy az amatőr az amatőr. Vagyis dolgoznia kell. Legalábbis látszólag. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy egy gyárban, vagy egy TSZ-ben volt valami. Ha volt szakmája, akkor az. Ha nem volt szakmája, akkor kitaláltak neki valamit. Amit persze nem kellett elvégezni (tisztelet a kivételnek).

Sosem felejtem el, csapatunk kapitányát, amint Népsportot olvasva ellenőrzi, hogy az útburkoló munkások burkolják-e az utat. Közben töri a szotyit (lehet, hogy ő már akkor tudta, hogy ez a legfelsőbb körök szórakozása lesz később?).

Ezt a megfeszített munkát hívták sportállásnak. Mielőtt bárki megróná az akkori focistákat, gyorsan leszögezem, hogy ez csak egy volt a rengeteg látszatmeló közül. A teljes foglalkoztatás ugyanis már akkor is lehetetlen volt, de ezt nem lehetett kimondani. (Hogy hasonlít a dolog a mára...) Így azután mindenki kapott valamit. Csak egy idézet a Csöpi filmek egyikéből. Egy osztrák úriember kéri számon Kardos doktort. Azt fejtegeti, hogy náluk nem kilencen végzik egy ember munkáját. Kardos boldogan válaszol: már csak öten. Nagy változások vannak.

Kitérő után vissza a sporthoz. Ha a diák kiválasztotta, hogy mit akar, akkor elment edzésre, és ott megnézték, hogy van-e bármilyen tehetsége. Ha volt, akkor felvették. Kicsit más volt a helyzet, mint napjainkban: nem kellett ugyanis fizetni a sportolásért. Volt egy kiskönyvünk, amibe évente kellett bélyeget ragasztani. Azt hiszem tíz forint volt. Ezért megkaptad a sporteszközöket, a pályát (csarnokot), öltözőt, meleg vizet, és versenyeztettek is. Amikor kicsit nagyobbak voltunk már kalóriapénzt is kaptunk. Általában nem csengő forintban, mert nem nagyon bíztak abban, hogy jó dologra költjük. Kajában kaptuk.

Amikor elmentünk egy versenyre, a Nysa kisbuszba már az indulásnál ott volt egy kosár szendvics, (zsömle, vaj, parizer.), meg egy rekesz üdítő (coca-cola ritkán, inkább valami szénsavas narancs). A verseny után meg bevittek bennünket egy helyi étterembe, és jött a rántott hús, sült krumplival, uborkával.

Persze a szocializmus idején a sport közösségi esemény is volt. Emlékszem, hogy a gimiben évről-évre ott kellett lennünk az OSN-en (Országos Sport Napok). Betanultunk valami koreográfiát (hol sörösládát emelgettünk zenére, hol egymás hátán bakugrálva jártuk körül a területet), amit azután be is mutattunk a lelkes (és kissé már sörgőzös) közönségnek. Sőt olyan is volt, hogy május elsején kellett sportágunk apróbb trükkjeit bemutatva felvonulni. Kicsit fáztunk a klottgatyában, meg a szemerkélő eső sem tetszett nagyon, viszont utána annyi virslit ehettünk, amennyi belénk fért.

Voltak sokkal kevésbé vidám részei az akkori sportéletnek. A hetvenes években például már vastagon ment a doppingolás. Folyosókon régóta pletykálnak olyan olimpiai bajnokról, aki szinte biztosan az ellenőrizetlen, gagyi szerek miatt halt meg tragikusan fiatalon.

Az sem volt túl vidám dolog, hogy a legjobbjaink nem nagyon mehettek külföldre pénzt keresni. Akkori focistáink például (igen, ők még tudtak focizni) betegre kereshették volna magukat menő nyugati csapatokban, ha kiengedték volna őket. Aki nagyon menni akart, az meglépett. Ők voltak a disszidensek, akiket nem kímélt a Kádár rezsim. Gondoljunk csak Varga Zolira, akit még csak megemlíteni sem lehetett sokáig sehol, miután nem jött haza.

Na és a keresetek. A "profik" nagyon jól megéltek a sportból. Ez azt jelentette, hogy volt házuk, nyaralójuk, sőt kocsijuk is. Sőt, visszavonulásuk után is segítették őket. Iskolába járhattak, állásokat kaptak, és onnantól már rajtuk múlt, hogy tudnak-e élni a lehetőséggel, vagy sem.

No, és a tömegsport... Most nem arra gondolok, amit a propagandafilmeken látunk, hogy Gizi néni a rácsos szatyrot letéve elkezdi a karkörzést, nem. Hanem mondjuk azokra a tömegekre, akik hétvégente az adott település salakpályáján rúgták a bőrt. A városi bajnokságokban szinte mindenhol tömegek voltak. Egy részük a pályán, más részük a pálya körül. Hogy azután együtt ballagjanak át a közeli kocsmába megbeszélni, hogy Géza mekkora kurvanagy kapufát rúgott, és neki nem itt kellene játszania, hanem mondjuk a Mohács-Véménd csapatában, a nagypályán. Egészségetekre fiúk, iszunk még egy sört?
Szerző: Herczeg Ármin